Ifjabb Buzánszky Jenővel beszélgettünk többek között a grundról, a fociról és a lábtengóról. Megtudtuk, hogy milyen volt ifjabbiknak lenni. Hogyan húzták édesapját a barátai, amikor a fia sárgát kapott. Milyen volt Sándor Tomiékkal játszani a Buzánszky Kupán. És nem utolsósorban azt is megtudtuk, hogy mit jelent számára az, ahogyan édesapja emlékét ápolják a Debreceni Egyetemen!
ifj. B.J.: -Hála a Jó Istennek, ahhoz a generációhoz tartozom, akinek ugye a futball iránti szeretetét alapvetően meghatározta a grund. Azt hiszem így közelítve az ötvenhez mondhatom ezt. A grund nálunk a játszótér volt. És a játszótér volt az a szintér, ahol volt akkora terület, ahol focizni lehetett. Az iskolából hazafelé ledobtuk a táskákat, és már indult is a meccs. Kicsik nagyok, nagyobbak vegyesen.
Természetesen nem volt semmilyen korra vonatkozó megkötés. Labda általában jó pár embernél volt, és általában azok voltak a csékák, ők választották a csapatokat. Úgyhogy gyakorlatilag, főleg szünidőben, reggeltől estig ez volt a biciklizésen kívül a fő program.
Illetve, nálunk nagyon nagy respektje volt a lábtengónak. Volt egy ismerősöm, akinek volt hálója, amit hivatalosan tollaslabdahálónak hívtak ugyan, de szerintem mi tollasozni egyszer sem tollasoztunk, mert mindig le volt engedve és mindig lábtengóztunk felette.
A dorogi bánya alapvetően meghatározta a környékbeli emberek megélhetését, illetve munkáját és kikapcsolódási lehetőségeiket.
Volt egy barátom, akinek az édesapja a szolgáltatónál dolgozott, és állandóan ő volt az írnok. Mindig hoztak spirálfüzetet, tollat, meg mindent. Különböző csapatnevekből összeállt egy bajnokság és reggeltől estig ment.
Foci és lábtenisz. Mikor éppen melyik. Hogyha kevesen voltunk, akkor ugye lábtenisz, ha többen voltunk, akkor meg bajnokságban nyomtuk. De általában sokan voltunk, mert ugye abban az időszakban, ahogy már említettem, hogy több korosztályból állt össze ez az egész, és szerintem 15-30 gyerek mindig volt a grundon.
Az általános iskolában az én időmben, hál’ Istennek, nagyon sok sport volt. Gyakorlatilag a hét napból, szerintem olyan hatot legalább mozogtam. Jártam pingpongozni, jártam atletizálni. Hetente kétszer volt foci edzésünk. Akkor volt kézilabda edzés is, és ugye plusz egy bajnoki általában. Úgyhogy azért mondom, hogy a hét napból a hat az általában foglalt volt. De akkor igazából az embernek igénye is volt rá. Úgy, hogy semmi kötelező dolog nem volt ebben az egészben, hanem szimplán a mozgás öröme.
Foci nagypályán és kispályán!
ifj. B.J.: -Annak idején a serdülőben, én Dorogon kezdtem el focizni édesapámnál, ő volt az első edzőm. Aztán, hogy is mondjam, így a híres sportolók leszármazatainak azért annyira nem könnyű az élete.
Ebbe beleestem én is. Akármit csináltam a pályán, ha kaptam egy sárgát, vagy valamit, az egyből benne volt az újságban. És volt azért jó pár alkalom, hogy sárgát kaptam. Ezt lehozta a Nemzeti Sport, és a fatert, hogyha mentünk egy másik rendezvényre, akkor húzták vele, hogy „Na mi van, nem is tudtam, hogy újra beálltál focizni!” meg hasonlóak.
És akkor én így elég öntudatos gyerekként, olyan 14-15 éves koromban mondtam, hogy majd megmutatom, hogy lehet a sporton kívül is boldogulni. Amit azóta ezerszer megbántam. Teljesen nem szakadtam el, csak annyi, hogy Dorogról eljöttem, és egy Dorog melletti kis településen a felnőtt Annavölgye csapatában fociztam nyolcadikos koromban. Jobb, vagy balhátvédet játszottam, mert igazából kétlábas voltam mindig is, és így mind a két oldalra jól tudtam becsúszni, úgyhogy ahol üres volt a poszt, azon az oldalon szerepeltem.
Kispályázni egy darabig én is aktívan jártam. Volt egy csapatom régi játékostársakból, akikkel télen teremtornákra jártunk. Ám amikor nekem is családom lett, és megszülettek a gyerekek, nem úgy álltam már szabad idővel, hogy munka mellett, meg a gyerekek mellett tudtam volna edzésekre, meccsekre járni, így csapatintézőként szolgáltam tovább.
Olyan 5-6 évvel ezelőtt, ahol lakom, Sárisápra jött a színészválogatott. Még Nemcsák Karcsiék. Én lettem megkérve, hogy fogadjam meg gardírozzam őket, amíg itt vannak. Délután volt egy bulimecs a helyi öregfiúkkal, és akkor fel lettem nyomatékosan szólítva, hogy valahogy kerítsem elő a cipőmet, mert kötelező játszani. És akkor onnantól kezdve járok öregfiú focizni Sárisápon. De ez igazából csak annyi, hogy hetente egyszer összejövünk, és akkor egy órát, másfelet játszunk, a társaság és a mozgás öröme miatt.
Kispályáról még az jut eszembe, hogy a debreceni egyetemi kupán néha-néha beálltam Sándor Tomiékhoz a régi Lokis csapatba gálamérkőzéseken. Igaz, hogy csak forgattam a fejemet, mert nekem még mindig eléggé gyors volt a játékuk. Ahogy ők érzik egymást, meg tudják, hogy hol van a másik. Mondjuk ők elég régóta együtt játszák ezt a csodálatos játékot.
Hála és köszönet!
ifj. B.J.: Hogy mit jelent számomra ez a torna és az, ahogy gondozza a Debreceni Egyetem édesapám emlékét?
Ha jól számolom, most már több mint 23 éve, hogy megrendezik Debrecenben ezt a kupát. Vissza gondolván mindig is értettem, csak nehéz volt olykor elfogadni azt, hogy a lányaim júliusban születtek és ugye a Buzánszky-döntő a tavasszal általában július környékére esett, mint a gyerekeimnek a születésnapja. Így sokszor volt, hogy a fater például nem volt ott a szülinapon, mert neki mennie kell, és ezt nem lehet kihagyni, meg összedől a világ, hogyha ő nem megy.
Aztán, amikor ő meghalt, akkor csöppentem bele én igazán ebbe az egészbe. Fater mindig azt mondta, hogy a saját dolgával ő foglalkozik, ameddig tudja ő ezt csinálja. Ha pedig bármi segítség kell benne, akkor úgyis szól. Egyébként amióta jogosítványom van, 17 éves korom óta, folyamatosan hordtam őt Magyarországon és a világban is mindenféle rendezvényekre, amikor a munka meg a család mellett megtehettem.
Édesapám halála után a családdal beszélgettünk, hogy mi lesz ebből, hogy vajon ez meddig fog így tartani. Akkor számtalan újságíró és tévé keresett és érdeklődött. De úgy gondoltuk, hogy szépen lassan el fog csendesedni, el fog ülni ez az egész. Mivel én nem vagyok se híres sportoló, sem egy közéleti személy, Előtte is elvittem őt rendezvényekre és ott voltam vele, de én nem kerestem soha a rivaldafényt, hogy én interjút adjak, vagy bármi hasonlót. Teljesen jól el voltam a háttérben.
Ember tervez…
Aztán ez nem így történt. Nemhogy kevesebben kerestek volna, hanem gyakorlatilag majdnem egy teljes állást kitehetett volna ez az egész. Rengeteget jártam gyerektornákra, pályaavatókra. Megörököltem az alapítványt is, amit édesapám még életében meghagyott, hogy szeretné, hogyha mindenféleképpen továbbvinném és nem szakadna meg a történet. Úgyhogy ebben is volt bőven teendő, volt sok jövés, menés, szervezés. Gyakorlatilag nekem is a mindennapjaimnak a részévé vált.
Az pedig, hogy a Debreceni Egyetem ilyen komolyan veszi édesapám emlékének ápolását, ez egy nagyon jólesőérzés! Halála után gyakorlatilag két héten belül megkerestek, hogy szeretnének egy egész alakos szobrot csinálni a tiszteletére. Onnantól kezdve folyamatos volt a kapcsolattartás, sokat mentem a szobor miatt, meg más együttműködések kapcsán is. Ez a kapcsolat pedig egyre csak erősödik. Csináltunk például egy közös képzést, ami egy másoddiplomát adó óvodapedagógus képzés.
Másik hasonlóan jóleső érzés az, ahogy te is említetted, és én is ahogy látom, hogy ez egy olyan torna az országban, ami évről évről fejlődik és ahogy látom nemcsak maga a torna, hanem egész Debrecen, illetve maga az egyetem is. Mindig van valami új épület, egy új campus, vagy bármi ilyesmi, ami egyik pillantra a másikra szinte kinő a földből. Úgyhogy tényleg szemmel látható számomra is a fejlődés.
És ugye nem véletlen az sem, hogy három évvel ezelőtt megnyertük az Év Sportolója Gálán a legjobb Szabadidőtevékenység kategóriát. Úgy gondolom, tényleg egy egyedülálló kezdeményezés, illetve egy egyedülálló szervezés is az országban ez az esemény.
Összességében pedig elmondhatatlanul hálás vagyok az egész család nevében tényleg mindenkinek azért a rengeteg időért és energiáért, melyet édesapám emlékének megőrzésére fordítanak. Ha elkezdeném felsorolni a neveket, akkor egy hétig olvasnák ezt az írást, így inkább csak annyit mondanék, hogy köszönöm mindenkinek, köszönöm a Debreceni Egyetemnek és köszönöm Debrecennek!
