Van, hogy a sport nem csak gólokról, meccsekről és trófeákról szól. Van, hogy egy világbajnoki ezüstérem sokkal többet jelent. Megérkezést, lezárást, újrakezdést.
Domokos Bálint, a magyar minifoci-válogatott csupaszív „Diótörője” most visszatekintett arra az elképesztő utazásra, amely Bakuban csúcsosodott ki – és mesélt arról, mit érzett, amikor hazatért.
A hétköznapok kontrasztja
A világbajnokság után jött a valóság. Munka, mennyezetfúrás, nyolcórás műszak. „Nem volt időm feldolgozni. Talán csak hétvégére kezdtem felfogni, hogy mi is történt velünk.” Aztán hazatért a lakótelepre, ahol pezsgővel, öleléssel és könnyekkel fogadták – barátok és olyanok is, akikkel estéként együtt sétáltatnak kutyát . „Az egyik öreg bácsi sírva fakadt, amikor megkapta az aláírt pólómat. Akkor értettem meg igazán, mit értünk el.”
Domokos Bálint szerint a minifoci még nem kapja meg itthon azt a figyelmet, amit megérdemelne.
„Ez a világbajnoki ezüst sokaknak csak olyan, mintha a sarki boltba ugrottam volna le. Pedig szerintem hatalmas dolog egy világbajnoki ezüstérem. Akármilyen sportágban, akármilyen körülmények között – ez komoly.”
És lehet, hogy épp ez a csapat indítja be itthon is a népszerűségi hullámot. „Remélem, mi vagyunk az a generáció, amelyiknek köszönhetően megindul valami.”
A szerbek elleni fal és a könnyek
A döntőbe jutás emléke még mindig frissen él benne. „52 perces védekezés a szerbek ellen. Kapura talán egyszer lőttünk. És azt is megfogta a kapus.”
Aztán jött a büntetőpárbaj. Tajti kivédte az elsőt, a többiek belőtték – és Magyarország a döntőben volt. „Ott tört ki belőlem minden. 35 évesen nem sokszor sírok, de ezt nem bírtam ki.” A szálláson aztán leültek beszélgetni a csapattársakkal, és akkor ütött be igazán: „Ez a döntő nem csak egy meccs. Ez egy valóra vált álom.”
A döntő – amit örökre visz magával
A stadion hangulata leírhatatlan volt. Himnusz, telt ház, bizsergető adrenalin. „Ahogy a pályára léptünk, hideg rázott. A közönség, a hangulat – mintha az egész világ figyelne ránk.”
De az első tíz perc görcsösre sikerült. „Túlzottan akartunk bizonyítani önmagunknak és minden szurkolónknak. És talán a közeg is megfogott minket.” A meccs mentálisan is kemény volt. Előtte már végig védekeztek egy szerbek elleni elődöntőt, a csoportból épphogy továbbjutottak, és most itt voltak, egy hazai pálya előnyét élvező, többhetes edzőtáborból érkező csapat ellen.
„Mi úgy hét-nyolc edzéssel készültünk. Az utolsó háromra már tízen sem voltunk. Ehhez képest döntőt játszottunk. Ez mindent elmond a csapat erejéről.”
Pillanatok, amik örökre megmaradnak
Az angolok elleni egyenlítő gól – „A 49. percben, a csoportkör utolsó pillanatában. Ez mentett meg minket.”
A szerbek elleni győzelem – „A védekezés, a tizenegyesek – az a pillanat, amikor elhitted, hogy tényleg döntőbe jutsz.”
A himnusz a döntőben – „Ahogy ott álltunk Bákonyi Norbival egymás mellett, teltház előtt, és szólt a magyar himnus, az egy életre szóló emlék.”
A csapat, a szövetség és a közösség ereje
Domokos Bálint külön kiemelte a szövetség korrektségét. „Nem ígérgettek fűt-fát. Őszinték voltak. Mondták, hogy nem lesz olyan, mint eddig. És mi így is vállaltuk. Mert a címeres mezért, az országért játszani mindig megtiszteltetés.”
A csapat mentalitása is példaértékű volt. „Mindenki a foci szeretetéből volt ott. Nem pénzért. Ezért tudtunk ilyen egységesek lenni.”
Amit pedig szeretnék kiemelni, hogy nagyon kellett Salacz János és Salacz Timi, akik emberfeletti munkát tettek bele abba, hogy mi, játékosok ezt az eredményt elérjük. A csapat nevében is köszönjük szépen a háttérmunkát és a játékosok karbantartását.
Az egyetlen hiány
Egyetlen dolgot bán csak, hogy a családja nem lehetett ott a helyszínen. „Jó lett volna, ha együtt élhetjük át. De talán legközelebb az EB-n ott lehetnek.”
Zárszó helyett üzenet!
Domokos Bálint a végén egyértelművé tette, ez a történet több volt egy tornánál. „Ez egy közösség diadala volt. Egy szövetség, egy csapat, egy rakás szurkoló, és sok otthonról drukkoló ember közös sikere.”
És hogy mi következik?
„Folytatom az NB III-ban, játszom még, ameddig bírom. De amit Bakuban átéltünk, azt már senki nem veheti el tőlünk. És tovább olvassuk a mesénket.”
